„Megismerni Önmagadat vagy Istent, a kettő ugyanaz!”

                                                                    Eckhart Tolle

"Ketut azt felelte, hogy egy képpel tudja megválaszolni a kérdésemet. Egy vázlatot mutatott, amit egyszer meditációja közben rajzolt. A kép egy hermafrodita emberi alakot ábrázolt, aki kezeit imádságra kulcsolja. A figurának nem volt feje, viszont négy lába volt. A feje helyén páfrányokból és virágokból álló dús lombkorona volt látható, a szíve felett pedig egy parányi mosolygó arcocska díszelgett.

– Hogy meglelje az áhított egyensúlyt – magyarázta Ketut a tolmács segítségével –, ilyennek kell lennie. Mintha nem is két lábbal, de néggyel állna a földön. Akkor stabilan lerögzíti magát. Ezentúl ne a fejével próbálja megérteni a világot, hanem a szívével. Ily módon megismerheti Istent."

Bővebb részlet Elizabeth Gilbert: Ízek, imák, szerelmek (Eat, Pray, Love) című könyvéből:

Közben azonban el kellett utaznom Indonéziába.

Ez megint egy magazin megbízásából történt. Épp amikor kezdtem teljesen belesüppedni az önsajnálatba – nincs egy fityingem se, magányos vagyok, itt ülök az Elváltak Internálótáborában –, az egyik női magazin szerkesztője felhívott, és megkérdezte, lenne-e kedvem Balira látogatni és néhány ottani jógavakációról cikket írni. Természetesen állják az utazás költségeit. Vissza-kézből megkérdeztem: „Kék az ég? Zöld a zöldbab? Király, amit James Brown művel a színpadon?” A Balira érkezésem utáni első órán a jógatanár odafordult hozzánk. – Most, hogy így egybegyűltünk, szeretném megkérdezni: lenne kedvük meglátogatni egy kilencedik generációs balinéz füvesembert? (Egy újabb kérdés, melyre egyértelmű a válasz.) így hát egyik este valamennyien felkerekedtünk, és elsétáltunk a házáig.

A füvesember, mint kiderült, egy aprócska, derűs pillantású, sárgásbarna bőrű, majdnem teljesen fogatlan öreg volt, akinek A csillagok háborújában szereplő Yodához való hasonlatosságát nem lehet elégszer hangsúlyozni. Ketut Liyernek hívták. Az angolt törve beszélte ugyan, de nagyon szórakoztató módon adta elő magát, és amikor végleg megakadt egy szónál, még mindig ott volt a tolmács, aki kisegítette.

A jógatanárunk előre bejelentette: lehetőségünk van arra, hogy feltegyünk egy kérdést, vagy felhozzunk egy problémát, és a füvesember megpróbál majd a segítségünkre lenni. Napokig törtem a fejem, mit is kérdezzek tőle. Az első néhány ötletem meglehetősen béna volt. El tudná intézni, hogy a férjem végre beleegyezzen a válásba? Meg tudná oldani, hogy David megint vonzónak lásson? Jogosan szégyelltem magam ezekért a kérdésekért: ugyan ki utazná át a fél világot, hogy aztán egy indonéziai füvesembertől pasiügyben kérjen tanácsot?

Így hát mikor az öreg személyesen feltette a kérdést, mi az, amit igazán szeretnék, őszintébb válasszal rukkoltam elő.

– Azt szeretném, ha maradandó élményben lenne részem Istennel kapcsolatban – mondtam neki. – Néha úgy érzem, felfogtam a világunk isteni természetét, de aztán a kicsinyes vágyaim és félelmeim közbeszólnak, és elvesztem ezt az érzést. Szeretnék állandó jelleggel Isten közelében lenni. De nem akarok remeteként élni, és nem akarom teljesen feladni a világi gyönyöröket. Azt hiszem, arra akarok rájönni, hogyan tudnék ebben a világban élni és élvezni az általa nyújtott örömöket, ugyanakkor hogyan tudnám Istennek szentelni magam.

Ketut azt felelte, hogy egy képpel tudja megválaszolni a kérdésemet. Egy vázlatot mutatott, amit egyszer meditációja közben rajzolt. A kép egy hermafrodita emberi alakot ábrázolt, aki kezeit imádságra kulcsolja. A figurának nem volt feje, viszont négy lába volt. A feje helyén páfrányokból és virágokból álló dús lombkorona volt látható, a szíve felett pedig egy parányi mosolygó arcocska díszelgett.

– Hogy meglelje az áhított egyensúlyt – magyarázta Ketut a tolmács segítségével –, ilyennek kell lennie. Mintha nem is két lábbal, de néggyel állna a földön. Akkor stabilan lerögzíti magát. Ezentúl ne a fejével próbálja megérteni a világot, hanem a szívével. Ily módon megismerheti Istent.

Aztán engedélyt kért, hogy a tenyeremből jósolhasson. Odanyújtottam neki a bal kezemet, ő pedig nekiállt, hogy kirakós játék darabjaiként összeillesszen.

– Maga világutazó – kezdte.

Gondoltam, ez elég nyilvánvaló, tekintve, hogy éppen Indonéziában tartózkodom, de nem forszíroztam a dolgot.

– Magának több szerencséje van az életben, mint bárki másnak, akit valaha láttam. Sokáig fog élni, sok-sok barátja lesz, és rengeteg élménye. Az egész világot bejárja majd. Egy baja van csak: túl sokat aggódik. Mindig túl érzékeny, mindig túl ideges. Ha elárulom, hogy soha semmi oka nem lesz az aggodalomra, hisz nekem?

Nyugtalanul bólintottam, de persze egy szavát sem hittem.

– Valami alkotó munkát végez, talán művész, és jól megfizetik. Mindig jól megfizetik majd ezért a munkáért. Bőkezű a pénzzel, talán túlságosan is. Még egy gond: egyszer az életében elveszíti majd minden pénzét. Azt hiszem, hamarosan.

– Szerintem a következő hat-tíz hónap során – mondtam, a válásomra célozva.

Ketut erre bólintott, mint aki azt mondja: „igen, nagyjából erre az időszakra céloztam.” – De ne aggódjon – folytatta. – Azután, hogy elveszíti az összes vagyonát, rögtön vissza is kapja. Egyből rendben lesz minden. Két házassága lesz. Egy hosszú és egy rövid. És két gyereke.

Azt hittem, úgy folytatja majd: egy hosszú és egy rövid, de hirtelen elhallgatott, és homlokát ráncolva meredt a tenyeremre. Aztán így szólt: – Furcsa… – (Na, ez az a szó, amit nem szívesen hall az ember sem a tenyérjósától, sem az orvosától.) Megkért, hogy álljak közvetlenül a villanykörte alá, hogy jobban szemügyre tudja venni a tenyeremet.

– Tévedtem – jelentette ki aztán. – Csak egy gyereke lesz. Egy lánya, de csak később, idősebb korában. Talán. Ha maga is úgy dönt… de van még valami. – Homlokát ráncolta, majd felnézett, és hirtelen abszolút magabiztosnak tűnt. – Nemsokára visszatér ide, Bali szigetére.

Igen, vissza kell térnie. Itt fog maradni három, talán négy hónapig. A barátom lesz. Az is lehet, itt lakik majd nálam, a családommal. Én gyakorlom majd angolt magával. Soha nem tudok angolt gyakorolni senkivel. Maga jó a szavakkal. Ugye ez az alkotó munka, amit csinál, szavakkal függ össze?

– Így van! – kiáltottam. – író vagyok! Könyveket írok!

– Maga egy New York-i könyvíró – ismételte egyetértése jeléül, mintegy megerősítésképpen. – Szóval visszajön Bálira, itt lakik majd, és tanít nekem angolt. Én pedig tanítom magát, mindent, amit tudok.

Aztán felállt, és leporolta magát, mint aki jól végezte dolgát.

– Ha komolyan gondolja, én benne vagyok – mondtam.

Fogatlan vigyorát rám villantotta, és búcsúzásképpen kijelentette: – See you later, alligator.

Elizabeth Gilbert: Ízek, imák, szerelmek (Eat, Pray, Love) című könyvéből további részletet találsz  itt:

IISZ1

IISZ3

IISZ4