A hopi indiánok úgy képzelték, hogy a világ minden egyes vallásában ott rejtőzik egy spirituális fonal, és ezek a szálak örökké egymást keresik, hogy végre összefonódhassanak. Amikor végül minden szál a helyére kerül és egybefonódik, egy olyan kötelet hoznak létre, amely kirántja az emberiséget a történelemnek ebből a sötét periódusából, és áthúzza egy új korszakba. Nem olyan régen a dalai láma ugyanezt a gondolatot hangoztatta, amikor arról biztosította nyugati tanítványait, hogy nem kell áttérniük a tibeti buddhista vallásra ahhoz, hogy őt kövessék. Felajánlotta nekik, hogy nyugodtan emeljék ki a tibeti buddhizmusból a nekik tetsző gondolatokat, és építsék be őket saját vallási gyakorlatukba. Az ember néha a legvalószínűtlenebb és legkonzervatívabb helyeken is felfedezheti azt a fénylő elgondolást, hogy Isten talán hatalmasabb annál, mint ahogy azt a mi korlátolt vallásos doktrínáink tanítják. 1954-ben XI. Pius pápa – pont ő! – ezekkel a sorokkal bocsátotta útjára a Líbiába tartó vatikáni delegációt: „Ne gondoljátok azt, hogy hitetlenek közé mentek… A muszlimok is részesülnek a megváltásban. A Gondviselés útjai végtelenek.”
De végül is ez logikusnak hangzik, nem? Hogy a végtelen az valójában tényleg… végtelen? És hogy ennek a végtelenségnek még a legszentebb embertársaink is csak aprócska töredékét észlelhetik? És talán, ha ezeket a darabkákat összegyűjtenénk és összehasonlítanánk, akkor egy olyan történet kezdene kikerekedni Istenről, amely mindenkire hasonlít, és mindenkit magában foglal? És nem lehetséges, hogy a transzcendencia iránt érzett személyes vágyakozásunk csupán a nagyobb méretű, egész emberiséget átfogó istenkeresés része? És hogy jogunkban áll addig keresgélni, amíg a lehető legközelebb nem jutunk ennek a csodának a forrásához? Még ha ez azt jelenti is, hogy az ember Indiában utazik, és a holdfényben fákat csókolgat?
Elizabeth Gilbert: Ízek, imák, szerelmek (Eat, Pray, Love) című könyvéből további részletet találsz itt: